Halk zene szól a kocsiban, szaladnak a km-ek a talpunk alatt. A hátsó ülésen egy hős szendereg, fülében, a ma gyermekének a külvilágtól elszeparáló zsinórja. Mit hallgat, mindegy is…

Nemrég még tombolt testében az adrenalin, a vázizmok zakatolva adták a jelet az agynak, hogy futni kell, tovább és tovább.

De hogy is történt?

192 futó állt a rajtvonal mögött, néha ki-ki libbent valaki, egy rövid sprint erejéig, s aztán vissza a depóba. Irdatlan szél tombolt, szembe fújt hajtincset, port, izzadtságcseppet. És lendült a rajtzászló, dübörgött a föld, hisz 192 győzni éhes leány vetette neki magát a 2,5 km-es távnak, a gödöllői reptér „bokacibáló” füves talaján. Elrajtolt a mezőny, már nincs, ki tanácsot adjon, már nincs egy biztató szó, egy bátorító mosoly, csak a fojtott izgalom, ahogy elzúgnak mellettem.

Gyerünk Hanna!!!

És a mi Hannánk megy, gyilkos tempóban, s a tömeg csak nyúlik és csak nyúlik. Ilyen az élet! Aki gyengébb az leszakad, aki erős, az az élbollyal tart. Ez itt egy verseny, az Országos Diákolimpia Mezei Futóversenye. Itt nem lehet kibúvót keresni, itt nincs méltányos elbírálás, csak a célkapun való átfutás adhat nyugalmat.

Próbáltam követni szemmel merre jár, hogy tudnék segíteni neki, de oly messze van és oly egyedül a hatalmas tömegben, hogy beleborzongok.

„Ugye bírni fogja? Persze, hogy bírja. Ugye nem esik el? Persze hogy nem.”

Futok a célegyeneshez, hogy szurkolhassak neki. Futnak a testnevelők, ijedt arcú anyukák, fiatalos mozgékonyságukat idéző pocakos apukák, mindenki ott akar lenni a nagy pillanatkor. Eltelt 5 perc, a tömeg már rég alábukott a domb hajlatában, de még nem látni semmit. Már a 7-dik perc is elzakatolt, amikor megmozdult a föld. Még nem látni semmit, csak hallani a félelmetes morajlást. „Jönnek!” Hangzik el a fojtott kiáltás. Mindenki kutatja a tanítványát, a gyerekét, az unokáját, a barátnőjét. Elcsigázott arcok, ziháló lélegzetek, kimerülésig hajszolt izmok. Erősödnek a kiabálások, a szurkolások, hogy ebben ez embertelen küzdelemben, legalább a célba érkezés emberi legyen. Az élboly elsüvít mellettem, centiméterenként váll a váll mellett, egymás lábnyomára taposva. És érkezik a várva várt zöld póló is. Elterveztem, hogy majd csinálok fényképet, amikor a célegyenesbe ér, és nézem a stopperórát, és számolom hányadik lesz, de csak egy meghatódott „Bravó Hanna!” hagyta el a számat. A „lihegőben”, a kimerültségtől fájdalmas arccal, ám mégis boldogan ott ült a füvön. Mellette az aggódó édesanyja és a büszke édesapja. Már nincs többé szükség fényképezőgépre, vagy „tudomisén” milyen kamerás okos telefonra, mert ez a fénykép, ez a megfogott pillanat, beleégett a lelkembe.

A kocsiban halk zene szól, faljuk a hazafelé tartó km-eket, beszélget a lelkes kis szurkolócsapat és a hátsó ülésen szendereg a mi hősünk. 192 indulóból a 28. hely!

Nagy vagy Hanna! Köszönjük!